Előzetesben
megjegyezném, hogy gyakran fogom a kiadót úgyszólván személyként emlegetni. „A
kiadó ezt csinálja” „a kiadó azt csinálja”, és a többi… Mielőtt valaki ezen
keresztül szeretne beszólni, tájékoztatok mindenkit, hogy ezt az egyszerűség
miatt írom így, mert nagyon sokszor – írói szemszögből – nem számít, hogy a
szerkesztők, az elő-olvasók, vagy az igazgatóság végez-e egy adott
munkafolyamatot, és így egyben, egy személyként kezelve az egész kiadót sokkal
gördülékenyebben adhatom át az ismereteimet.
Köszönöm
a megértést. :)
Fontos
tudni, hogy ha könyvkiadatásra vállalkozunk, akkor a kiadóhoz „befutva” mi
történik a mi verejtékáldozat által megszült, dédelgetett gyermekünkkel, vagyis
a regényünkkel.
A
„befutni” szót azért tettem idézőjelek közé, mert a regény, nem igazán befut
oda, hanem inkább… bevánszorog. Nagyon-nagyon lassan.
Jelen
esetben csakis a hivatalos kiadásról
fogok beszélni, a magánkiadatásról majd később.
Tegyük
fel, hogy modern írók vagyunk, és e-mailben küldjük el a kéziratunkat, vagyis a dokumentumot. Ez előtt
egyébként nem árt tájékozódni a kiadó honlapján – ha van neki, és ha tartalmaz
ilyen jellegű információkat –, hogy milyen formátumban (word dokumentum, pdf,
stb.), milyen méretű oldalon, milyen betűtípussal, stb. szeretik megkapni a
kéziratokat. Lehet, hogy a te számítógépeden nem tizenkettes Times New Roman betűtípussal van szedve
a szöveg, de ha ők ezt szeretik, akkor az elküldés idejére (vagy egy új dokumentumban)
állítsd át a lehető legolyanabbra,
amilyet ők preferálnak.
Hidd
el, megéri ez a kis fáradtság.
Ha
viszont nincsenek nekik ilyesfajta kritériumai, akkor állíts be egy alap
betűtípust, tizenegyes, vagy tizenkettes betűmérettel, normális margó- és
oldalmérettel. A fura innen-onnan letöltött díszbetűket, reklámbetűket,
címbetűket mindenképp hanyagold. A Comic Sans-ről ne is beszéljünk… ha
valamelyik hozzáértőbb dolgozó meglátja hogy Comic Sans-szel szedted a
szövegedet, úgy felmegy a vérnyomása, hogy páros lábbal rúgja a kukába a
kéziratot.
De
most komolyan. A Comic Sans a betűtípus-családok purgatóriuma. Grafikus és
kiadványtervező végzettségem van, tudom, hogy ettől minden vizuális
beállítottságú embernek felforr az agyvize. A Comic Sans képregénybetű! Úgy
érzed, képregényt írtál? Nem? Akkor ne használd. Akkor sem, ha könnyen
olvasható. Sokszor már a képregény-szerkesztőknek is több eszük van annál, hogy
ezt használják.
Visszatérve a témához:
Esetleg,
ha valami könnyen olvasható (és nem Comic Sans) betűtípust találtál a
fejléceidnek, vagy ha van mondjuk egy levél, amit másféle betűvel szedtél,
akkor azt megteheted, hogy csatolod a dokumentum mellé, amikor elküldöd. Koránt
sem biztos, hogy a kiadó ezzel élni fog, de Te megtetted, amit lehetett.
Az
is gyakorta előfordul, hogy a kiadó az első lendülettel levesz minden formázást
a szövegről, és „csupaszon” olvassa át mindenféle extrém formázás, első sor
behúzása, betűméret, középre igazítás, és egyebek nélkül. Nekik majd csak akkor
fog számítani a külcsín, amikor már rábólintottak a műre – és a legtöbb esetben
a betűtípusról nem kérdezik meg az írót, hogy neki melyik tetszik, azt
használják, ami a kiadónak tetszik.
Mit kell még csatolnunk a kézirat mellé?
Nagyon
ajánlatos, és a legtöbb helyen kérik is a szinopszist. Hogy ez micsoda, arról – mint
láthatjátok – egy másik cikkben fogok foglalkozni.
De
addig is röviden a szinopszisról: ez egyfajta nagyon rövid összefoglaló a
kiadónak, amit csak a kiadó és Te látsz, viszont rettentő fontos részét képezik
a kiadatás sikerének. A kiadó általában ezt előbb nézi meg, mint magát a
regényt, és ez alapján dönti el, hogy érdekli-e őt egyáltalán az a regény, hogy
megéri-e foglalkozni vele. Ha nem jó a szinopszis, akkor az első lendülettel
dobja félre az egészet.
Bővebben
majd a másik cikkben mesélek róla. :)
Elküldtük a történetünk a kiadónak, mi következik most?
Nagyon
egyszerű: várunk. Közben éljük tovább az életünket, esetleg elkezdünk dolgozni
egy új regényen, vagy egyszerre bepróbálkozunk több kiadónál. Habár Magyarországon
nincs olyan őrületes választék kiadók terén (sem), de megéri megpróbálni.
Ami nagyon fontos: ne higgyük azt,
hogy a kiadó majd térden csúszva fog mászni a kéziratunk után, és abba a
tévhitbe se ringassuk magunkat, hogy az első próbálkozás után rögtön befutunk.
Úgy
vettem észre az ábrándosabb írókon (és visszagondolva régen én is ezt hittem),
hogy az egész könyvkiadatás témát valami nagyon romantikus dologként fogják
fel, amitől majd rögtön sikeresek és gazdagok lesznek – sőt, az írással megkeresett
pénzüket már ki is találták, hogy mire fogják költeni.
Ébredjünk
fel, és lássuk be: profi íróvá válni semmivel sem egyszerűbb feladat, mint
profi színésszé, sportolóvá, énekessé, táncossá, vagy festővé, válni.
Ugyanannyi tanulás, izzadtság és bosszúság van ez a szakma mögött is.
Van,
aki soha nem fut be, és nem feltétlenül azért, mert béna. Ha csak egy helyen
próbálkozik, és ott éppen olyan emberek dolgoznak, akik nem vevők az egyébként
jó történetre, mert ők speciel más stílust kedvelnek, akkor a szűk látókörű, de
egyébként tehetséges írónkból bizony soha nem lesz publikált író. Ti ne essetek
ebbe a hibába, próbálkozzatok több helyen.
Persze
ezt is lehet előrelátóan csinálni.
Tegyük
fel, hogy nekem van egy posztapokaliptikus fantasy regényem – ami igaz is. Ha
valaki kicsit is tisztában van a kiadók profiljával, akkor tudja, hogy ezt a
regényt nem az Édesvíz Kiadónak fogom elküldeni, ami spirituális kiadványokkal
foglalkozik. Érdemesebb a Könyvmolynál, az Ulpiusnál, a Novumnál, és egyéb
szórakoztató irodalommal foglalkozó kiadókkal próbálkoznom, tehát az Édesvízhez
el se küldöm, mert nyilvánvaló, hogy
nem fogják soha az életben kiadni az én irományom.
Tehát
az újabb fontos pont, amit nem árt figyelembe venni, az a profil. Minden kiadónak megvan a saját profilja,
ami olyan, mintha a személyisége lenne.
Ha
az előző példákat vesszük – és tegyük fel, nem csak egy kiadó regényeit
olvastuk eddigi életünk során –, akkor tudjuk mi a különbség a Könyvmolyképző,
és például a Móra Kiadó között. Mikor is találkoztunk utoljára Móra Kiadós
könyvvel? Valamikor általános iskolában, én legalábbis akkoriban fogtam ilyet
utoljára a kezembe. Gimnazistaként viszont folyton Könyvmolyos kötetekkel
rohangáltam. Most már abban a korban vagyok, hogy például az Ulpius-ház, vagy az
Európa Kiadó könyveiért jobban kéne érdeklődnöm, mint a régi fantasy-barát
Könyvmolyosakért, de számomra például az Ulpius könyvei túl nyersek. Oké,
biztosan nem mind, de az a pár, amikkel eddig dolgom volt, nekem mindig
feszegette a jóérzésem határait.
Nem
rajongok a Könyvmolyért sem, mert onnan is kijöttek már nagyon ártalmas és
butító tinirománcok – meglepő módon nem csak a Twilight-ra gondolok –, de
szerintem vannak jó kiadásaik is, csak ki kell fogni. Némelyik jónak ígérkezik,
aztán elásnám, némelyik pedig olyan „na, olvassuk el, majdcsak lesz valami”, és
végül beleszeretek.
A
Könyvmollyal szerintem ez a baj, túlságosan zsákbamacska, és szerintem kicsit
túlzásba viszi a reklámot. Pontosabban az a bajom vele, hogy amikor tudja, hogy
egy könyv gyengébb, azt is ugyanolyan lendülettel reklámozza, mint a tényleg jó
könyveit. Nekem ez a kiadó személyiségét tekintve kicsit magamutogató. Mondjuk
a Shakespeare-es húzását nem tudtam elfogadni… amikor a Rómeó és Júliát kiadták
„Twilighter”-címkével. Nem szeretem Shakespeare-t, pontosabban a drámákért nem
rajongok, de azért álljon már meg a menet, mégis melyik alternatív dimenzióban
az alárendelje William Shakespeare Stepenie Meyernek? Ja, hogy ebben? Nem,
bocsi, ezt nem fogadom el.
Témához
visszatérve:
Minden
kiadónak saját személyisége van, ugyanúgy, ahogy a körülötted élő embereknek
is. Ha van egy írásod, mondjuk egy novellád, akkor azt csak az olyan
ismerőseidnek mutatod meg, akikről tudod, hogy talán érdekelni fogja őket, és
talán tetszeni fog nekik. Biztosra ezt sem tudhatod, de a nagymamádnak akkor
sem mutatod meg a némileg erotikus tartalommal rendelkező írásodat, igaz?
Tudod, hogy nem neki való, és nem tetszene neki, hát inkább megkíméled tőle.
Ugyanez
a helyzet a kiadókkal. Kicsit ismerd meg őket, nézz utána, melyiknek milyen a
profilja, milyen típusú és témájú könyveket ad ki, körülbelül milyen
célközönséggel dolgozik, ha a könyvesboltban belelapozol a kiadványaikba, az
sem árthat – és ha már ismered őket egy kicsit, akkor döntsd el, hogy melyek
azok, amelyek esetlegesen foglalkoznának is a műveddel. Tehát az Édesvíz
Kiadónak és a Móra Kiadónak nem küldöm el a posztapokaliptikus fantasy
regényemet, de a tankönyvekkel foglalkozó kiadók idejét is feleslegesen
pazarolom. Ellenben például a
Könyvmoly megérne egy próbát, igaz? Vagy mondjuk az Animus, ami a Harry Potter
sorozatot is kiadta. Vagy kereshetünk kisebb, kevésbé neves kiadókat is, hátha
éppen az jön be, sosem lehet tudni. :)
Nos,
a hosszú kilengésem után visszakanyarodok a várakozáshoz.
Mi történik a regénnyel, amíg Te a kiadó válaszára vársz.?
Olvasólistára
kerül.
Mi az az olvasólista?
Nos,
ha ép ésszel belegondolunk, logikus, hogy nem csak én egyedül próbálok regényt
kiadni ebben az országban. Sőt, meglepődnétek, hogy milyen sokan dédelgetnek
ilyen álmokat! Elképesztően sokan foglalkoznak, vagy foglalkoztak az írással, és bár jelentős részük
nem jut/jutott el addig, hogy meg is próbálkozzon egy kiadónál, de még így is
naponta több regény érkezik a kiadókhoz. Mivel az értékelendő történetek hosszú
sorban állnak, ezért létrehoztak egy várólistát, amit más néven olvasólistának
is nevezünk.
Ezen
az olvasólistán nagyon sokáig is elidőzhet egy iromány. Tehát nem meglepő, ha
már régen lemondtunk arról, hogy valaha
választ kapjunk a levelünkre, majd másfél-két év után egy e-mail landol
a mailfiókban.
Nem
akarom senkinek a lelkesedését letörni, de ez a levél sajnos sokszor nem
pozitív tartalmú. Általában finoman közlik, hogy nem tartanak igényt az
írásodra, és ennyi.
Ez
nagyon sok írót letört már, de nem kell emiatt elkeseredni. Olvastam már
olyanról, hogy egy író (aki azóta már debütált) csak kérdezett valamit a
levelében, és később az ő regényének a kiadatási jogairól is tisztelettel
lemondtak, pedig az író be se küldött hozzájuk semmit. Tehát el se olvasták,
mit akart, automatikusan küldték minden ismeretlen (többnyire elsőkönyves)
írónak az üzenetet.
De
ne legyünk ilyen negatívak, eddig csak arról beszéltem, hogy miért és hogyan
nem lesz publikálva a könyvünk, pedig a cikk pont az ellenkezőjéről szól.
Tegyük fel, hogy az egyik kiadó érdeklődést mutat.
Ilyenkor több dolog történhet.
Ha
nem küldted el végig a regényt, akkor megkérnek, hogy ezt tedd meg. Sajnos ez
még korántsem garancia, mert ha a végét nem találják megfelelőnek, akkor jobb
esetben átíratják Veled, rosszabb esetben köszönik az együttműködést, és
viszontlátás.
A
történet ebben a szakaszban az elő-olvasókon megy
keresztül. Ők általában többen vannak, ezért nem elég, ha egyetlen embernek
tetszik, amit írtál, hanem annak a három-négynek is tetszenie kell, hogy a
munkád eljusson egy szerkesztőhöz.
Ha
már a szerkesztőnél tartasz, akkor a célegyenesben érezheted magad, de inkább
ne tedd. A szerkesztő ugyanis rá fog világítani a műved összes hibájára – és
nem a helyesírási hibákra elsősorban, hanem a szerkezeti hibákra. Úgyhogy ha
itt tartasz, mindenképp készítsd fel magad a csípős kritikára, különben nagyon
magadba zuhanhatsz a hallottaktól.
Ha
valami logikátlan, vagy nincs eléggé megmagyarázva, félreérthető,
indokolatlanul hülyén viselkedik a karakter, vagy bármi egyéb, akkor ő azt
jelzi feléd, és azt neked javítanod kell. Igen, kell, nem kérdeznek meg róla, hogy van-e hozzá kedved, vagy nincs –
inkább örülj, ha nem adnak rá még határidőt is, mivel a kiadóban azt
feltételezik rólad, hogy Te tényleg ki akarsz adni egy regényt, és nem csak a
sült galambot várod.
Lehet
vitatkozni a szerkesztővel, sőt, a fontos dolgokat megéri nagyon átbeszélni,
mert lehet, hogy olyan kompromisszumra juttok, ami mindkettőtöknek megfelel. Ez
persze nem azt jelenti, hogy „Oké, Szerkesztő Úr, azt kijavítom, de akkor ez
így marad”, hanem valószínűleg mindenen csiszolnod kell egy kicsit – a
különbség csak az, hogy így mindkettőtöknek jobban meg fog felelni a
végeredmény. De egyébként megéri rá hallgatni, ő a szakember, bízzunk benne, hogy
tudja mit csinál – és ne felejtsük el, hogy ő is a nevét adja a kész
kiadványhoz, tehát innentől kezdve az ő munkája is a te regényed. Ezt el kell
fogadnod, hogy az ő keze is benne lesz a dologban – és szerencséd van akkor, ha
csak könyékig.
Mindenekelőtt
viszont tudni kell, hogy a szerkesztő jót akar nekünk. De a szerkesztő nem
olyan, mint az internetes olvasóközönséged, akik többnyire mindent
lelkesedéssel fogadnak – a szerkesztőnek munkakötelessége az őszinte
véleménynyilvánítás és a segítségnyújtás. Nem ritka, hogy a szerző és a
szerkesztő együtt dolgozzák át valamelyik jelenetet vagy fejezetet. Jobban
jársz, ha jó kapcsolatot ápolsz a szerkesztőddel, mert tetszik, nem tetszik,
rajta ugyanúgy múlik, hogy sikeres lesz-e a könyved, mint rajtad.
Ezt
a lépését a kiadatásnak egyébként megelőlegezheted magadnak, ugyanis nem csak a
kiadókon belül dolgoznak szerkesztők. Vannak, akik csak mellékállásban, de a
magánkiadóknál például kérhetsz csakis és kizárólagosan szerkesztői segítséget.
Ez
persze nincs ingyen, sőt, a szerkesztők általában elég borsos órabéren
dolgoznak, amit a kiadó által kijelölt szerkesztőnek nem kell kifizetned,
viszont itt te magad választhatod ki az egész országból, hogy melyik
szerkesztővel szeretnél dolgozni. Olyan íróknak, akik könnyen alkalmazkodnak
másokhoz ez felesleges, de ha Te tudod magadról, hogy nehéz eset vagy, és
makacsul ragaszkodsz az írásodhoz – a kellő összegért – ezt megteheted. Nem
mondom, hogy hosszútávon megéri makacskodni, de a lehetőség adott. Csinos
összegért a jó szerkesztő is hajlandó engedni az elvárásaiból, habár az igazán
jó szerkesztő inkább finoman meggyőz arról, hogy a módosítások Neked is hasznosak
lesznek, és hogy az a kis plusz munka előreláthatólag milyen előnyökkel fog
járni a regényre és a karrieredre nézve. Erről ismered meg, hogy a szerkesztőd
mennyire elkötelezett a szakmája iránt.
A
szerkesztő munkájáról még bővebben: LINK
>>
Továbblépve
eljutunk a lektorhoz.
A
lektor (lektorok) általában nem dolgoznak együtt a szerzővel. Ők szépen
kijavítgatják a benne maradt hibákat, de oda kell rájuk figyelni, mert pont a
kommunikáció hiánya miatt előfordulhat, hogy valamit nem jól javítanak. Erre is
olvastam egy példát:
A
regényben valamilyen konkrét fegyverről volt szó, és az írója sok-sok időt
töltött azzal, hogy azt a bizonyos fegyvert minél pontosabban jelenítse meg, és
ehhez igazította az egyik jelenetet is. Mivel nem értek a fegyverekhez, ezt
nevezzük most XY2-nek.
Történt
azonban, hogy a női lektor, aki javította a regényt szintén nem értett a
fegyverekhez – a férje viszont igen, vagy legalábbis azt hitte, hogy igen.
Meggyőzte a feleségét, hogy ne az XY2-t írja a történetbe, hanem az XY3-at,
mert az újabb. Az átjavítás meg is történt.
Igen
ám, újabb, de másképpen is működik, tehát emiatt a jelenet értelmetlen lett,
ami már nagy baj.
A
szerzőnek később nem tudom, hogy sikerült-e kiadatás előtt visszajavíttatnia az
átírt részeket, erre sajnos már nem emlékszem – de ha hibásan adták ki, akkor
részvétem az írónak.
Szóval
a lektorokkal érdemes egy kicsit vigyázni, főleg, ha nem a valami megszokott
témában alkotunk. Ide tartozhat például az is, ha nem a megszokott országokban
játszódik a történet, és a helyszínek vagy a szereplők neveit nem úgy kell
ragozni, ahogy azt a magyar vagy angol nevek esetén tennénk.
Ne
várjuk el a lektoroktól, hogy tudjanak oroszul, japánul, finnül és vietnámiul,
meg mindenféle nyelven, mert úgyse fognak. Előre jelezzük nekik, ha a
történetünk a megszokottól eltérő helyszínen játszódik, és kérjük meg, hogy ha
a ragozásokban nem biztos, akkor szóljon nekünk. Nagyon ügyeljünk arra – és
igen, ez a mi feladatunk –, hogy ne kerüljön hibás rag a regénybe, és ne
hagyjuk ezt a lektorra, mert ráfázhatunk.
Továbbá
sokat segíthet, ha a lektori munka után mi magunk is újra átolvassuk az egészet
(lehet, hogy ezt is külön kérni kell majd a kiadótól), és akkor mi is biztosak
lehetünk abban, hogy a regény készen áll a kiadatásra.
Az
események innentől már gyorsabban mennek, de ez sajnos azzal a hátránnyal jár –
ismételten –, hogy a szerzővel nem kommunikál eleget a kiadó. Persze lehet,
hogy egy jó kiadóhoz van szerencsénk, akit érdekel, hogy az író milyen borítót
szeretne, de lehet, hogy ezt a marketinges csapat
már addigra kitalálta, mire az írót egyáltalán megkérdeznék. Az is lehet, hogy
csak a kész képeket mutatják már meg neki.
Újabb
dolog, amin szintén fel lehet háborodni, de előtte meg kell gondolni, hogy
érdemes-e.
Ha
időben szólnak a borítótervezésről, akkor elmondhatjuk az ötletünket, és ha már
van kész borító korábbról (amit vagy Te magad, vagy valamelyik ismerősöd
csinált), azt megmutathatod. Aligha fogják felhasználni, mert az ő grafikusukat
is fizetni kell valamiből, de annyit talán elérhetsz vele, hogy az általad
preferált motívumokból válogatnak majd a borítóra.
A
kiadványszerkesztésnél ugyanez a helyzet,
nem nagyon kérdezik meg az írót, hogy mit szeretne. Sajnos a kiadók tisztában
vannak azzal, hogy az átlagember (és idesorolják az írókat is) semmit sem tud a
betűtípusok felhasználásának helyes módjáról, ezért nem is igazán kíváncsiak a
véleményére, mert számítanak rá, hogy valami hülyeséget mond – vagy olyan
betűtípust szeretne, ami nagyon nem illik hozzá.
A
fejlécek és a cím betűit illetően talán még kikérdezhetik a véleményünket, de
az olyan kiadóknál, ahol minden könyvnek ugyanazt a betűtípust adják,
esélytelen, hogy foglalkozzanak az egyéni kívánságokkal. A cég arculatát a
szerző kívánságai elé helyezik, ezzel nem lehet mit kezdeni.
Újabb
romantikus elképzelés, hogy a szerző felügyeli a nyomda
munkáját, és ha valami nem tetszik neki beleszól (mint például a Miss Potter című filmben).
Tévedés.
Néhány száz éve talán így volt, amikor még jóval kisebb példányszámban
dolgoztak, és sokkal több könyv volt illusztrálva. De ma, az elektromos
technológia korában ez már teljesen érvényét és értelmét vesztette, mert a mai
nyomdagépek sokkal-sokkal kisebb hibaszázalékkal dolgoznak, mint régen, azt a
néhány hibát pedig a nyomdai dolgozók (és a gépek) kiszűrik. A szerző sokszor
azt sem tudja, melyik városban nyomtatták a könyveit, és már csak akkor
szembesül a kész munkával, amikor a kezébe kapja a tiszteletpéldányát.
Ez
persze rossz, mert egy nagyon fontos élménytől fosztják meg az írót, de
másrészről praktikus, mivel nem kell napokat, heteket a nyomdában tölteni,
hanem az író is kényelmesen hátradőlhet a foteljában, amíg tőle akár több száz
kilométerre végzik a piszkosmunkát. Főleg az olyan szerzők, akik már a sokadik
írásukat adják ki, lehet, hogy ötödszörre már nem azzal a gyermeki
lelkesedéssel térnének vissza a nyomdába, mint először, és inkább azt
gondolnák, hogy ehelyett akár a következőn is dolgozhatnának.
Nem
kell ezt olyan pesszimistán felfogni, hiszen úgyis a végeredmény számít. Azt
kívánom itt mindenkinek, hogy ha eljut idáig, akkor az legyen a legnagyobb
problémája, hogy nem vehet részt a nyomtatáson. :)
Köszönöm
a figyelmeteket, és remélem, senkinek nem vettem el végleg a kedvét, mert
nagyon nem ez volt a célom. Az illúziókat akartam lerombolni, igen, de nem az álmaitokat,
ezt kérlek, vegyétek figyelembe.
De
nem árulok zsákbamacskát, nem ez minden, amit a negatívumokról mondani tudok,
de a legnagyobb bosszantó hírt egy másik cikkre tartogatom. Hamarosan
jelentkezem azzal is.
Kapcsolódó linkek:
Ha
érdekel Titeket, milyen választékból válogathattok, itt éri meg
körülszaglászni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése