Az
alábbi cikkben elsősorban a regényírás alapötletének a kidolgozására
koncentráltam, de úgy gondolom, a novellaírásnál is hasznos segítség lehet.
Ahhoz,
hogy egy jó, kompetens alapötlettel tudj előrukkolni, nem elég a véletlenre
bízni a sztori sorsát. Csak szökőévente egyszer sikerülnek véletlenül jó
írások, azok is általában rövid, pár oldalas novellák, vagy épp versek.
Véletlenül jó (szakmailag jó, nem „jó”-jó) regényt – vagy épp hosszú fiction-t
– írni nem lehet.
Az
oka egyszerű: annyi helyen elhasalhat egy sztori, hogy véletlenül lehetetlenség
elkerülni a buktatókat, valamelyikbe úgyis beleesik – és minél hosszabb vagy
összetettebb a történet, ez annál fokozottabban érvényes.
Nagyon
sok tervezésre, agyalásra, ötletelésre, fejtörésre van szüksége a történetnek
ahhoz, hogy igazán kidolgozottá válhasson. Azt el kell fogadnunk, hogy az írás
nem csak kifejezetten az írásról szól. Ha igazán belemélyedsz a témádba,
könnyen előfordulhat, hogy eltöltesz két-három órát a történet előtt, de nem
írsz érdemben semmit hozzá, csak vázlatolgatsz, gondolkozol, hogy melyik szálat
hogyan folytasd, és mikor és hogyan kapcsold össze, vagy épp válaszd szét őket
egy bizonyos ponton.
Ez
egyáltalán nem elpazarolt idő – legalább annyira értékes, mint az a idő, amit
magával az írással töltesz. Hiszen honnan tudhatnád, mi legyen a következő
lépés a történetedben, ha nem tervezted meg előtte?
Persze,
mondhatnánk, hogy „áh, majd írok, ami eszembe jut”… de ilyenkor emlékezzetek
arra, hogy jó történetek nem születnek véletlenül. Jó ötletek igen, de mit ér a
jó ötlet, ha nincs jól megírva?
Szóval
ne sajnáld azokat az órákat, amiket az ötletek kidolgozásával töltesz, mert
kamatosan fogod visszakapni őket jutalmul, amikor nem kell majd órákat töltened
azzal, hogy a rosszul megírt történetedet valahogyan utólag kijavítsd. Ez a
legrosszabb, ami Veled és a történeteddel történhet (azt leszámítva, hogy
befejezetlenül hagyod). Utólag javítani a sztorin irdatlan nagy munka, úgyhogy
inkább szánd rá a tervezésre az időt. A hajadat is kevesebbet kell tépned, mert
bizony amikor a már összefűzött cselekményen kell javítani… az elég stresszes
meló – körülbelül olyan, mintha valakinek befonnád a haját, de elrontanád, és
csak akkor próbálnád kijavítani a bakit, amikor már készen van a fonat, de nem
akarod szétszedni (a történet esetében törölni) – csak a kóc marad utána. Nagy
mágusnak kell lenni ahhoz, hogy egy ilyen gubancon segíteni tudj, és a vége így
is nagy valószínűséggel az lesz, hogy újra kell írni.
Ilyen,
ha van egy nagy hibád a történetben. Most képzeld el, milyen ha több nagy hibád
van… Olyankor már a fonat ránézésre is nagyon kusza, és még véletlenül sem
szép.
Tehát
szánj mindenre elég időt, mielőtt megírnád. Ilyenkor nagyon sokat tudsz
foglalkozni a háttérmunkával is, sőt, számomra az aláfestő/hangulatteremtő zene
keresése az íráshoz is beletartozik ebbe az „üresjárat”-procedúrába. Mindennek
hagyj elég időt, ami segít neked a gördülékenyebb írásban. Lehet, hogy
lassabban haladsz majd tőle, de szokták mondani: a jó munkához idő kell.
Ami
viszont fontosabb: Maga az alapötlet megszületése.
Honnan jön? Honnan lehet szerezni? Mitől lesz jó vagy rossz?
Mivel lehet jobbá tenni? Hogyan fejlődik, és hogyan lehet elrontani?
Egy
halom kérdés, ami mind-mind fontos, de nagyon nehéz megválaszolni őket.
Hogy
honnan jönnek a világmegváltó ötletek, az emberenként változik. Vannak, akik
évek óta tudják, miről akarják majd írni az életművüket, persze ez a legritkább
eset. Az írók nagyobbik része általában sodródik az árral, és sokszor csak írás
közben döbben rá, hogy „Igen, ez az, amit
másokkal is meg akarok osztani!”.
Ez
a felismerés egyszerűen csodás. Amikor érzed, hogy a történet nem csak számodra
jelentős, hanem másoknak is tartogathat tanulságot, vagy épp izgalmat, és
érzed, hogy a jelenlegi néhány olvasódnál többen is kíváncsiak lennének rá, az
egy jó érzés. Hogy azt hogyan érd el, hogy több olvasód legyen, majd egy másik
cikkben említem.
Szóval
eljutottunk a Nagy Ötletig. Tudjuk, hogy a korábbiak is jók voltak, de ez a
mostani azért mégiscsak megeszi őket reggelire – hogy épp az ötletességével,
vagy a filozófiájával, vagy a bámulatos fordulataival, az már részletkérdés.
Fontosabb
kérdés viszont: hogyan ne rontsuk el?
Ha
már megvan életünk művének a tökéletes alapötlete, azt nem éri meg a véletlenre
bízni. Mint az előbb is írtam, nagyon sok buktatója lehet egy történetnek,
nagyjából ötször-tízszer annyi, mint amennyit írás közben Te mint író felfogsz,
észreveszel. Rengeteg. Gyakorlatilag már néhány helytelen szóhasználattól is
megsántulhat a történet, tehát minden egyes alkalommal, amikor leírsz egy szót
újabb döntést hozol a történet sorsát illetően: elrontod vagy nem. (Persze
lehet azzal vitatkozni, hogy tényleg ekkora jelentősége van-e egy-egy szónak,
én az igenre szavazok – és sajnos az olvasók fejében is bántóan hosszú ideig
meg szoktak ragadni a fura szavak, lényegében ezek a kis apróságok is
beleépülnek a könyvélménybe, és garantálhatom: nem pozitív értelemben.)
Ha
rendre fura szófordulatokat használsz, vagy épp idétlen szavakat, esetleg
teszel a helyesírásra, és még sorolhatnám, akkor a Nagy Világmegváltó Ötletet
akár vissza is teheted a fiókba, mert nem fog világot váltani.
Történetet
írni úgy kell, mint kertet ápolni: folyamatosan foglalkozni vele, visszatérni
oda, ahol már voltunk, újra átnézni, és minden felbukkanó gyomot kiszedni, azt
is, amit korábban nem vettél észre. (Akkor is, ha azt hiszed, elsőre is
tökéletesen megírtad, mert mindennek
szüksége van ellenőrzésre és nagyon gyakran korrekcióra is.)
Csak
így lesznek rendezettek és könnyen átláthatóak a történetszálak. Ahhoz pedig,
hogy hatékonyan tudj dolgozni, ez kell. Minél letisztultabb és rendezettebb,
rendszerezettebb a munkakörnyezeted, annál könnyebben fel tudod építeni a kész
művet. Persze ez mindenhogyan nagy munka, de ha úgy gondolsz rá, hogy kis munkával sok munkát spórolsz, akkor már nagyon
megéri.
De
végre térjünk a lényegre. Honnan lehet „piacképes” alapötletet szalajtani?
A
válasz fájdalmasan egyszerű: bárhonnan.
Ez
egyszerre jó és rossz hír. Jó hír, mert bárhol, bármikor beugorhat a nagy
ötlet, viszont rossz is, mert elkeseríthet, hogy ha eddig nem találtál semmit a
hatalmas „bármiből”, akkor most majd hogyan fogsz…
Ne
keseredj el. Az, hogy eddig nem jutott eszedbe semmi a környezetedben lévő
dolgokról, nem azt jelenti, hogy íróként el kell ásnod magad. A legegyszerűbb
dolog, amit tehetsz, az a környezetváltás. Logikus: új benyomások, tehát
új ötletforrások. A drasztikus írók el is költözhetnek (én megtettem,
mindkétszer előnyömre vált), akik viszont ragaszkodnak a régi dolgaikhoz és a
régi helyszínekhez, a régi lecserélése helyett inkább tegyenek hozzá a már
meglévő életükhöz.
Hogyan?
Próbálj ki valami
újat. Kezdj bele egy új hobbiba, vagy csak
kezdj el kicsit másabb filmeket nézni, másabb zenét hallgatni, amilyet eddig.
Keress rá egy új sorozatra, vagy próbáld ki magad valami kreatív-dekoratív
hobbiban, mondjuk a lakásdekorálásban, barkácsolásban, rajzolásban, festésben,
vagy kezdj el táncolni, esetleg iratkozz be egy tanfolyamra, akár online
tanfolyamra is – bármilyenre, ami kicsit is megmozgatja a fantáziádat. Ha
vannak barátaid, akiknek eltérő érdeklődési körei vannak a tiédnél, kérd meg
őket, hogy meséljenek róluk, hogy miért szeretik, miért szerették meg anno, és
mi ragadta meg őket. Ha ezek nem válnak be, kezdj el mondjuk főzni. Sosem
tudhatod, hogy például valamelyik különleges fűszer „hazája” milyen ötleteket
indíthat el a fejedben. Mindenben ott van a kapcsolódási pont, mindenben ott
van a millió lehetőség, csak le kell fejtened róla egyet. Egy apró szikra elég ahhoz, hogy egy világot megteremthess.
Ha
megtaláltad az új érdeklődési köröd, akkor előtted áll a végtelen internet, és
annak minden lehetősége. Ha érdekel
valami, olvass utána. Megtetszik egy új öltözködési stílus? Nézz utána, kik
szokták viselni, esetleg annak a stílusnak milyen gyökerei vannak. Például tetszik
a norvég-minta? Miért nem nézel utána a norvég kultúrának egy kicsit? Lehet,
hogy találsz benne valami érdekeset.
Persze
az is lehet, hogy valamiről rosszul értesülsz. Lehet, hogy a norvég-minta
valójában nem is norvég. És aztán? Ha már megvan az ötlet, az eszme, vagy csak
egy tárgy, amiből kiindulhatsz, akkor már igazán nem számít, hogyan jutottál el
hozzá, nemde? A hangsúly csakis azon van, hogy miután megtaláltad, amit
akartál, mit kezdesz vele. A többi csak mese és kaland – ha majd egyszer
sikerül kiadnod, legalább elmesélheted, hogy milyen kis semmiségből sikerült
regényt írnod. ;)
Például
itt egy kiadott regénysorozatról szóló beszámoló az író tollából. Bemutatja,
hogyan alakul a regény sorsa a legelső szikra kipattanásakor, és abból hogyan
lehet egy saját világot teremteni.
Ha
valaki ismeri még Cassandra Clare-t rajtam kívül, annak többet fog mondani ez a
rövid cikk, de mindenki másnak is elég jól be tudja mutatni, „miből lesz a
cserebogár”, vagy ez esetben a hat plusz három részes regénysorozat alapja.
De
lépjünk tovább.
Nyilvánvalóan
nem csak az internetes ismereteidből lehet regényt kovácsolni, hanem a saját
életed emlékezetes pillanataiból, részleteiből, vagy csak egy olyan
momentumból, ami rajtad kívül senkire nem volt hatással. A saját életed, vagy
az ismerőseid élete is jó táptalajt jelenthet egy történet alapjainak
lefektetéséhez, de ne essünk tévhitekbe: nem mindenkinek érdekes az élete.
Most
komolyan, sértődés nélkül: tényleg nem mindenkinek az.
Például
az enyém nem az. Mármint érdekes annyira, amennyire én érdekessé teszem, de nem
írnék belőle könyvet, mert nem lenne elég alapja, és unalmas lenne. Mivel én
nem nőttem fel furcsa körülmények között, nem szeretek drámázni sem az
emberekkel, nincsenek fura rokonaim, szomszédaim, satöbbi. Mármint vannak, de
nem annyira furák, hogy ez regényírói szempontból is érdekes legyen. Furcsák és
idegesítőek, de ennyi. Ettől még nem lesznek érdekesek is.
Nekem
relatíve normális életem van; persze azt a kis tényt leszámítva, hogy egy beteg
agyú író vagyok –, de arról meg nem írok regényt a beteg agyú írói létemről. A
hétköznapjaim meglehetősen hétköznapiak, habár a gondolataim nem, éppen ezért
én inkább más karaktereken keresztül közvetítem a saját gondolataimat ahelyett,
hogy magamat próbálnám beleszőni.
Ellenben
vannak olyan ismerőseim, barátaim, akinek az életéből lehetne könyvet írni.
Vagy filmet forgatni. Ha ők a saját életük egy részét dolgoznák fel egy
történetben, nem néznék rájuk furán, mert átmentek már egy-két olyan dolgon,
amin az emberek általában nem szoktak. Emiatt az ő életük írói szemszögből
nézve érdekes, bizonyos részletei megírásra érdemesek. De ez a ritkább.
Természetesen
gyakoriak a „kevert” karakterek, akik lényegében kitaláltak, de innen-onnan
belekevered a barátaid, ismerőseid tulajdonságait, viselkedésjegyeit a
karakterbe, ezáltal egy félig valóságos szereplőt kapsz. Ezt gyakran szokták
alkalmazni, de igazából ez a félig valóságos szereplő csak a szerzőnek az, mert
az olvasó ugyanúgy fiktív karakterként fogja felfogni őt is – kivéve, ha az író
és az olvasó ismerik egymást, ugyebár.
Ez
sem baj, sőt, ez egy jó dolog, hiszen íróként minden jó lehetőséget ki kell
használnunk.
Viszont
van itt egy ellenpélda, amivel nem értek egyet. Lehetséges, hogy csak én
értelmeztem félre, de nekem a videó alapján egyértelműnek tűnt ez az üzenet (talán
a rossz szóhasználat teszi).
Egy
(újabb) Lakatos Levente hivatkozással szeretnék reagálni. Bocsánat, amiért már
másodszor ellenpéldálózok vele… nem utálom őt, vagy ilyesmi, de vannak dolgok,
amikben nem értek egyet vele.
Előbb
lássuk a videót:
Az
egyik másik cikk kapcsán keveredtem ehhez a feltöltéshez, és úgy gondoltam, meg
kell osztanom a gondolataim ezzel kapcsolatban.
Levente
szó szerint így fogalmazott: „(…) ez
alapvető, tehát azt gondolom, hogy egy író az életéből, a körülötte élő emberek
életéből merít különböző ötleteket (…)”
Nem
értek egyet vele. Szerintem egyáltalán nem alapvető,
hogy egy író a saját életéből merítse a történetei alapjait.
Jó
példa vagyok erre én: most már több, mint hét éve írok, írtam hosszabb-rövidebb
történeteket (bár inkább hosszabbat), de akárhogy gondolkodok egy sem jut
eszembe, amelyiknek az ötletét a saját, vagy valamelyik ismerősöm életéből
merítettem volna. Még azoknak van a legtöbb köze hozzám, amelyeket kezdőként
írtam, és azt írtam meg bennük, hogy milyen életet szeretnék, nem azt, hogy milyen van, vagy milyen volt, és utólag
visszagondolva, a főszereplőnek se volt sok köze hozzám.
Hangsúlyozom:
ezeket is kezdőként írtam sok-sok éve.
Azóta
csak olyan történeteim vannak, ahol a főszereplőknek még a jelleme is csak kis
részben egyezik az enyémmel, de nem úgy viselkednek, ahogyan én, vagy bármelyik
ismerősöm tenné.
Úgyhogy
maradjunk annyiban, hogy nem alapvető, hogy az író
a saját életkörülményeiből merítsen. Száz meg egy ötletforrási lehetőség
van a saját környezetünkön kívül is, mint azt feljebb már bőségesen kifejtettem.
Én
nem akarok Leventével vitatkozni, mert mégiscsak ő az újságíró, és neki vannak
kiadott könyvei, amiért tisztelem, de nem értek egyet vele. Mindenki döntse el
a saját álláspontját.
Újabb
módszer, ha még nem elég az eddigi lista.
A „leülünk, és eldöntjük, mit akarunk írni” módszer.
Évekig
nem hittem volna, hogy ez egyáltalán valakinek működhet. Mégis milyen dolog az,
hogy valaki leül, és csak úgy kitalálja
az ötletét, ahelyett, hogy megvárná az isteni szikrát a fejébe villanni?
Nos,
ez egy elég produktív dolog. És működik, igen.
Mondom,
én sem hittem, majd lassan négy évvel ezelőtt én, és a jelenlegi legjobb
barátnőm leültünk az ágyra azzal a tervvel, hogy kitalálunk egy történetet.
Akkoriban még nem volt túl mély az ismeretségünk, fogalmam sem volt róla, hogy
ő hogyan szokott történeteket írni, de belementem, gondoltam legfeljebb nem
találunk ki semmit. Végül az ágyon ücsörögve mondtam neki, hogy „először te
ötletelsz, én vázlatolok”.
Belement,
én pedig örültem, mert a nulláról nagyon nehezen indulok. Mondtam neki, hogy ha
nekem megadja a kezdő szikrát, én bármit és bármilyen hosszút képes vagyok
kihozni belőle, de jelenleg nincs ötletem. Barátnőm ezt megértette, majd tíz
másodperc után rávágta: legyen démonos.
Aztán
haladtunk tovább… eleinte csak ő mondta, én néha-néha beleszóltam, majd potom
fél óra után egy két oldalas vázlattal fejeztük be a tervezgetést. Megvolt a
sztori fő vonala és az összes fontos szereplő jelleme.
Eldöntöttük,
hogy nagyjából tíz rövid fejezetben megírjuk az egészet, mivel a barátnőm
novellaíró típus, és sosem jut a végére a hosszú történeteinek. Becsülettel
írtuk is két hónapon keresztül, majd a körülbelül tizenhatodik – és nem az
utolsó – fejezet után jelentkeztünk ugyanennek az ötletnek az átdolgozott-kibővített
változatával egy regényíró pályázatra.
A
pályázaton érdeklődést mutatott a kiadó, de túl lassan fejeztük be, ezért
később már nem foglalkoztak velünk, szóval bebuktuk. Viszont a kész regény
körülbelül kétszáz oldalas lett, és mai
napig azt gondolom, hogy megérné a kiadatást, csak „névtelenül” ugye piszok
nehéz.
Ez
az én személyes példám ezzel az írási módszerrel. Nagyon kellemeset csalódtam
benne, majd amikor grafikus-képzőbe kezdtem járni, rájöttem, hogy ez egy bevett
munkamorál a kreatív munkakörben dolgozó szakemberek között. Ott nincs idő
várni az ötletre, meg kell teremteni az ötletnek a kellő táptalajt, amiben
megszülethet. Persze ez nem mindig sikerül fél óra alatt, van, hogy nagyon hosszú
idő kell hozzá, de mindenképpen életképes ötletszerzési módszernek tartom. Ha
vannak homályos elképzeléseid arról, hogy mit szeretnél írni, csak az a biznyos
szikra hiányzik hozzá, akkor mindenképpen a figyelmedbe ajánlom ezt is, mert
lehet, hogy Te is kellemesen fogsz csalódni benne. :)
Ha
végképp semmi ötleted nincs, de egyáltalán semmi, akkor is van egy lehetséges
megoldás. Mondjuk ennek csak félve nevezném, de talán nem hatástalan ez sem, és
majd valakinek éppen ez ad ötletet egy remek sztorihoz.
Kíváncsiságképpen
beírtam a google-ba, hogy „Ötlet-generátor” – és láss csodát, mit találtam:
Tényleg
nem mondom, hogy ezzel (vagy bármelyik hasonlóval) aztán tutira megszületik az
életműved magva, de ha már semmi sem jön be, és hónapok óta nem írtál egy betűt
sem, lehet, hogy éppen egy ilyen elvetemült helyről származik majd a következő
ötlet, hiszen soha nem lehet tudni. Nekem a Ragadd
el a lelkemet című ficim ötlete egy házi orvoslásos szakkönyvből jött,
szóval tényleg nem tudhatjuk. Kizárni viszont butaság lenne, mert az ötlet mindenben ott rejlik. :)
Tehát
nem kell megijedni, ha nem vág fejen rögtön az ötlet, amikor megnyitsz egy új Word-dokumentumot,
sok-sok lehetőség közül választhatsz, ami hozzásegít ahhoz, hogy ne legyenek
üresek a dokumentumaid. :)
Sok
sikert hozzá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése